Valamiféle gyermekkori rácsodálkozásból adódóan, számomra mindig különös nosztalgiával bírt a menyhal. E titokzatos „magyar tőkehalra” várni, mindezt a leghidegebb téli éjszakákban, nem kérdés; embert próbáló kihívás, de mégis van varázsa.
Valahányszor megpillantom a menyhalat, arra gondolok, hogy egy béka és egy angolna keverékét látom. E gasztronómiai szempontból is különleges csemege márványos rajzolatával (talán sokakkal ellentétben) számomra rendkívül szimpatikus. Igaz, én a denevért is szép állatnak tartom…

Hát nem szép?!

Menyhalportré

A 2007-es évet búcsúztató horgászatot – mint oly sokan – én is menyhalazásnak terveztem. Ennek fő oka File István („Bogaras Pityu”) barátom meghívása volt. Az évvégi pecára velünk tartott még Németh István (Nini), aki szintén nagyon jó barátom, és ügyes kezű legyezőhorgász is. Nem kevésbé Pityu, aki 2006 magyar legyezőbajnoka volt…

Célunk egy általuk jól ismert Duna-szakasz volt, ahol már a korábbi években is szép menyhalakba botlottak. Sajnos (ügyes-bajos dolgaim miatt), csak éjfélkor tudtunk elindulni a pesti Dunára. Már szabadkoztam is, hogy talán mégsem kellene mennünk, mert nálunk az éjfélt követő időszak a legritkább esetben nyerő menyhalra. Aztán mégis rábeszéltek, mondván, a múltkor is egészen hajnalig volt kapás. Bár nem bíztam benne, hagytam magam meggyőzni.
Az odaúton elmondták, hogy lenne egy másik hely is, de az már ilyenkor biztosan foglalt. Felemlegették az egy héttel korábbi horgászataikat, és bevallom, a tiszai ceruza-menyusok után elképedve hallgattam a 40-50 centis fogásokról. Ritkán én is találkoztam hasonlóval; a Sajón, a Bódván, sőt, még a Tiszán is fogtunk 80-90 dekásakat, viszont sok év alatt is csak egy-egy ilyen méret került elő ezekből a folyókból. 
A Tiszán főként a tiszalöki erőműnél horgászom menyhalra, itt a jellemző zsákmány valóban az araszostól harminc dekáig terjed, de ha valaki nem átall trágyagiliszta csokorral próbálkozni, könnyen foghat 15 centi körüli, lámpafénynél átlátszó, „üvegmenyhalat” is.

Szép teríték – Istvánék korábbi fogása

Mikor megérkeztünk a helyszínre, meglepődve láttam, hogy csak mi vagyunk annyira „őrültek”, hogy még éjfél után is fagyasztjuk magunkat. A srácok megnyugtattak, hogy erre a helyre csak kevesen járnak, így ez nem azt jelenti, hogy a hal nem eszik. Szkeptikusan szereltem a fenekező botot, közben maradtunk a témánál:
– A szereléket ti hogyan állítjátok össze? – érdeklődtem. Nálunk, a Tiszán, 25-30 grammos végólom kell a sodrás miatt, és viszonylag hosszú, 50-60 centis előkét kötök, ami túlér a végólmon.
– Itt inkább a csúszóra szerelt pálcaólom a nyerő, részben, mert csak 10-15 métert kell dobni, és a kövezés is elég csipkés, sok a leakadást. Maga a módszer is kereső jellegű, inkább tapogatás, mint fenekezés.
– No, ez érdekes – válaszoltam kissé hitetlenkedve – hiszen a menyhalról sokan azt tartják, hogy „sakkozó reflexe” van, vagyis nem hirtelen kapja el a csalit. Persze, ez nem teljesen így van – cáfoltam azonnal a mondandómra – mert sokan fogják élő kishallal, sőt, még pergetve is.
– Mi is így tesszük, mármint élő hallal csalizunk – mutatott a vödörbe Pityu, ahol száznál is több apróság hemzsegett.

Babahalak

A kishalak 4-5 centisek voltak csupán, így hogy élve maradjanak, sokkal kisebb (8-10-es méretű) horgot használtunk, mint az menyhalazáshoz illet volna. A menyhal torka eléggé szűk, így még a hosszúszárú horgok is csak bajosan szabadíthatók belőle. A másik gond, hogy gyakran mohó, mélyre nyeli a csalit, mire a kapás egyértelművé válik.
A mostani horgászatunk viszont a ritka kivétel kívánt lenni, mivel már az első három kapás óvatos maszatolással kezdődött, és két kishal elvesztése mellett, menyhal nélkül zárult.


Horogszabadításához nem árt egy ércsipesz

Nini döntő lépésre szánta el magát, kézbe vette a kis dobósúlyú pergetőbotot, és tapogatni kezdte a medertörést. Nem is voltam meglepve, mikor beakadt, és újra szerelni kényszerült. Annál inkább elkerekedett a szemem, mikor a következő kishallal kapást ért el, majd ez este első halaként egy kiló körüli példányt segített partra. Nem tudtam szó nélkül megállni:
– Nem mondod, hogy ez gyönyörű hal tapogatva jött? – kíváncsiskodtam, miközben fotózni kezdtem a ritka szép halat.
– Dehogynem, sőt, egészen pontosan a megmozdított csalihalat kapta el. Általában itt sokkal eredményesebb ez a technika.
Furcsának találtam a dolgot, hiszen mi szinte mindig letett bottal horgásztunk, igaz, időnként 1-2 méterrel közelebb húztuk a csalit, és sokszor az új hely varázsa valóban meghozta a halat.
– Csalinak mindig élőhalat használtok? – faggattam tovább.
– Nem, elég jó szokott lenni a halszelet is. Nagyobb keszegből vágunk bőrös filét, néha pedig kisebb halat vágunk ketté, és kicsit „megtapossuk”, hogy az ízanyagok még csábítóbban hassanak.
– Ez igaz, szerintem is fontos a kioldódó íz és szag a menyusnak. Nálunk a favorit csali a hosszúkás formájú busaszelet, itt is a bőrös húsdarab, de hallottam egy dunai csodafegyverről, ez pedig a gébszelet. Logikus, hiszen ebből a halból annyit talál a kövek között, hogy biztosan ismerős számára táplálékként.

Kiló körüli menyhal

Penetráns tintahaldarab, csak csipesszel!

Mire a társalgást abbahagytuk, már mindhármunk fénypatronja az újabb halat várta. De megint Nini fogott, és megint a mozgatós módszerrel. Igaz, ez a hal már „csak” félkilós volt. Kénytelen voltam kézbe venni a botot, és én is megpróbáltam kitapasztalni a kövezés törését. Azonnal egy ólmom és egy horgom bánta. Mire újra szereltem, Pityu is fogott egy 30 deka körülit, és rögtön hozzá is tette, hogy itt sokkal kisebbek vannak, mint a „tuti” helyükön. Ekkor már eléggé frusztráltan éreztem magam. Ráadásul a horgom újra beakadt. Megpöccintettem, mire először hirtelen megkönnyült, majd elnehezült, és a felfelé ugró bot spicce megelevenedett. Megdöbbenve vettem észre, hogy vendégem van, méghozzá nem is egy ellenállás nélkül húzható apróság, hanem egy negyven deka körüli példány.

Ritka szájszéli akadás

A kapások láthatóan periodikusan követték egymást. Ha valamelyikünknek halas akcióban volt része, perceken belül a többi boton is bekövetkezett ez. Mintha a vízfenék telis-tele lett volna menyussal, amik csak a táplálékszerzésre buzdító jelre vártak.
Közben Istvánék elmesélték a legeredményesebb napjukat, amikor Hajnival, az elszánt horgászlánnyal, hárman 20 menyhalat fogtak, köztük több, kiló körülit.
– Akkor nagyon evett, igaz, keményebb hideg volt. Sokkal többet fogtunk volna, de csak másfél óránk volt horgászni. Másnap meg Balázzsal voltunk kint, darabra ugyanannyit fogtunk, és bár ugyanott horgásztunk, a halak mérete csökkent, jellemzően 50-60 dekásak voltak.
– Hát, tudlak sajnálni benneteket. Nálunk, a tiszalöki erőműnél egy ilyen este igencsak fejedelminek számít. Ott azt figyeltük meg, hogy inkább a november a nagy menyhalak ideje, aztán az idő előre haladtával a méret csökkeni kezd. Karácsony táján rengeteget lehet fogni, de főleg aprókat. Január közepére meg szinte teljesen megáll, gondolom, ekkor már mind az ívóhelyeken van, megy a pergelődés, nem foglalkoznak a táplálékkal. Aztán márciusban, zavaros víznél megint jól foghatók pár napig, amíg kellően hideg a víz.

Nini kapitális menyhalai

– Csak egyet nem értek – csodálkozott Pityu – mi a fenét kezdenek azzal a sok apró menyussal?
– Ez jó kérdés… Azt viszont tudom, hogy a kis menyhal, hasonlóan a keszeghez, egészben, sűrűn beirdalva, fűszerezve jól átsüthető, és állítom, fejedelmi íze van. Csak nyúzni kell, és aranysárgára sütni, gyengén paprikás lisztben, hogy az igazi zamatát kiadja.
– A nagyobbak már nehezen sülnek át, azokat érdemes feldarabolni. Bár azt is tudni kell, hogy a menyhal a közhiedelemmel ellentétben eléggé szálkás. Viszont ne feledkezzünk meg a csemegének számító menyhalmájról sem! Egy ilyen receptet küldtem már a Peca.hu-ra is.


Hajnalra a kezdeti lendület elszállt a halak részéről, már csak nagyon ritkán csíptünk el egy-egy példányt, igaz, a méret nem csökkent. Néhány kisebb, maszatolós kapás is volt, de ezek hol a csalihal leszedésével, hol teljesen újszerű zsákmánnyal végződtek. Nini aprócska kősüllőt fogott, míg én egy ritkaságot, egy széles durbincsot csíptem el apró babahallal. Ezeket a furcsaságokat a záróra jeleinek vettük, és mivel hajnal felé járt az idő, hozzákezdtünk az összepakoláshoz.

Nem szörnyecske, csak egy széles durbincs mérges portréja

A jó pap holtig tanul, és ez a horgászokra is igaz lehet. Nem az első eset volt, hogy a mindig torkosnak kikiáltott menyhalaktól óvatos kapást láttam, de mégis az első, ahol a mozgatott csali messze felülmúlta a passzív fenekezést.
Ezen az estén csak hét szép menyhalat fogtunk, viszont Murphy és a papírforma jó kis tréfát űzött velem; másnap, hazautazóban megcsörrent a telefon. Pityu barátom újságolta, hogy megnézték a régi helyüket, és ketten, az alkonyatot követő két óra leforgása alatt, közel 30 menyhalat fogtak, zömében 70-80 dekásakat… Hát, nem voltam felhőtlenül boldog a hírtől, de tudomásul kellett vennem, hogy a horgászszerencse is azoké, akik elég sokat vannak vízen.

Hét szép menyhallal zártunk