|
Havas napok a Dunán
Néha ugyan csak egy-két órára, de gyakran lejárok a közeli folyókra. A Drávát ritkábban, a Dunát gyakrabban keresem fel. A horgászatban nem igazán járatosak azt gondolhatnák, hogy télen ez ritkábban történik, de koránt sem így van. Ha valaki beleszeret a nyugvó természet csodáiba, bizony a keményebb időkben sem tud víz nélkül meglenni. Magam is így vagyok, menni kell, ha esik, ha fúj, hát még, ha behavaz, mert az is gyönyörű ám. A minap is ezt tapasztaltam, mert még el sem értem a nagy Dunát, máris meg kellett állnom, megcsodálni a befagyott mellékágat, a pihenő, hó paplan alatt szunnyadó csónakokat.
Innen csak egy iramodásnyi a kikötő, ahol a csónakom vár, de a jeges, havas töltés miatt lassúra kellett fognom a tempót. Nem is ijedt meg tőlem a hóban keresődő őzike sem, azt is mondhatnám barátságosan pislogott felém.
A kikötő, a Duna mintha fázósan fogadott volna, éreztem, valahogy ma nem fog nekünk halat adni. Persze, mert vendégem volt. Ennek ellenére kimotoroztunk a meseszerűen zúzmarás és sajnos egyre ködösebb világba.
Alaposan beöltözve dacolni lehet az idővel, de a kapástalanság így sem esik valami jól. Én ez utóbbit főként akkor érzem, ha vendégem van, és ezúttal Attila barátom is velem volt a délutáni portyán. Csak gumikkal pergettünk, de eredmény nélkül. Próbálkoztunk több helyen is, bár elég kevés volt az időnk. Csupán a kormoránokat zavartuk meg a helyváltoztatásainkkal. Őket persze legszívesebben nagyon messzire zavarnám,. Már annyira megszoktak bennünket, hogy csak tessék-lássék módon rebbennek fel előttünk a vízről. Amelyikük nagyon nehezen emelkedik, az a madár többnyire hallal túlterhelt. Nagyon sokszor láttam, hogy menekülésük érdekében kiöklendezik a jókora zsákmányt. Ezúttal is kapunk tőlük ajándékot, egy hatalmas keszeget. Arra motorozok és beteszem a halat a csónakba, jó lesz a kikötő cicáinak, bár a kormorán egy kicsit megdolgozta már.
Sajnos ezen a délutáni villámportyán ezzel a talált hallal el is lőttük a puskaporunkat. Azért szomorúak nem voltunk, nagyon szép volt a téli világ, a hideg folyón is. Csak hát szerettem volna valami jó süllőt látni a barátom bilincsén. Odahaza, jól esett egy kis korty lélekmelegítő a zúzmarás, szűkmarkú kirándulás után. Vendéggel nem jön olyan könnyen össze a dolog, tudjuk ezt mindketten, hisz Varga barátom is régi motoros. A következő portyám sem indult könnyen, pedig ezúttal szép, napsütéses idő kecsegtetett. Motorcsónakommal egészen lassan poroszkáltam el a havas ruganyok előtt. A kövezés mögötti tükör mélysége ezúttal sem vonzott.
A mögöttes területek sekélyebb zátonyain is ott csillogott a hó. Tanakodtam, hogy ez már talán megérne egy misét, de még egészen rövid időre sem horgonyoztam le.
Felkerestem inkább a jól ismert, szintén nem túl mély, törésekkel, kisebb lépcsőkkel szabdalt partot. Itt hatalmas rajcsúrozással méltatlankodtak a vadkacsák és egyéb vízi madarak. Sápogtak, gágogtak, hogy mertem a csendes partszéli idilljüket megzavarni? Nem sokat törődtem velük, élvezettel kezdtem a pergetést. Egy-két kisebb gumihal után a különféle twisztereket is bevetettem. Letettem a fenékre, majd onnan elemelve vezettem, táncoltattam a gumikat. Semmi. Egy jó óra hosszat próbálkoztam, de csak a madarak okoztak némi izgalmat. Ilyenkor előfordul ugyanis az égből pottyanó, vagy inkább plattyanó ajándék. Na, mielőtt odébb állok, egy dupplert még kipróbálok - gondoltam. Egy fehéres és egy zöldes, már erősen használt twiszterből állt a kombináció. Ez, mint mindig, most is jól lobogott, veretett. A csónak melletti folyásban, én mindig megnézem az éppen használt csalikat. Aztán dobtam is az elsőt, majd még néhányat, míg egyszer csak nagyot koppant kezemben a pergető bot. Hatalmasat ütött a süllő, de én sem késlekedtem. Reflexes bevágásom szépen megült, megakasztottam a jól kapó halat. Ezek a kemény kapások nagyon izgalmasak, többnyire jól ül meg ilyenkor a horog. Most is így volt, szerencsésen, simán magamhoz édesgettem a tüskéshátú rablóhalat. A csónak mellett még méltatlankodott egy kicsit, de nem sokáig győzte a harcot, belesimult a kiemelőbe.
Azonnal folytattam a horgászatot. Régi tapasztalatunk, hogy ha esznek, gyakran követik egymást, több kapásra is számíthatunk. Újabb negyedóra pergetés után, mert nem történt semmi, ismét gumit cseréltem. Ezúttal egyik kedvencem, egy csaknem arasznyi, sárgás színezésű gumihal került a kapocsba. Már kiló alatti süllőcskét is fogtam vele, persze azért a használatakor mindig kapitális reményeim vannak. Ennek a guminak, hosszú teste miatt, egy kisebb hármas horog is erősíti a fogósságát. Ez csak úgy egyszerűen, házilag, a jig horog öbléhez van kötve.
A műcsali a legelső dobásra igazolja, érdemes cserélgetni a felkínált portékát. Éppen egy óvatos emelésben vagyok a törésen, szinte látom, érzem a verdeső farkot, mikor rázuhan, halamra a következő süllő. Bevágásom után, az előbbinél erőteljesebben védekezik, először egy határozott húzással a meder felé indul. Persze, ha izgatottan is, de azért minden mozzanatra odafigyelek, így nem válik kérdésessé a harc. Szépen, óvatosan, a kisebb drilling esetleges beakadásától is tartva tolom alá a kiemelőt. Amint azonban jobban megnézem, láthatom, aggályra semmi okom, a süllő jól betörölte a nagy gumihalat.
Nagy az örömöm. Erre, mifelénk, a hideg télben már ritkán tud duplázni az ember. Kiveszem a nagy gumihalat a süllő szájából, és az arányokat nézegetem. Bizony, nem semmi a süllő erőteljes rablása. Ez, az egy slukkra történő behörpölés, tiszteletet parancsoló.
Boldogan vallatom tovább a süllőtanyát. Egy újabb negyed óra után érzem, gyorsan cselekednem kell. Meg kellene próbálni a másik kedvenc helyemet is, hisz hamarosan alkonyodik. Hátha ma ott is esznek. Felkapom a súlyt, indulok máris. Út közben persze kormoránokat zavarok fel a part szélének homokjáról. Méltatlankodva kapnak szárnyra.
Látom, egy hosszúkás hal ezúttal is ott maradt utánuk. Gyorsan a partra motorozok. Egy kisebb ragadozó őn friss tetemét fotózhatom le.
Nézegetem, emelgetem. Inkább több, mint fél kiló. A testén csőr nyomok, amúgy még friss.
Sajnálom a szép kis balint. Úgy, mint a minapi keszeget, őt is viszem magammal a cicáknak a kikötőbe. Előbb persze még megnézem azt a másik jó helyet is. Motorozok hát máris tovább, csendesen rajzolom a csíkot a folyó öreg, és most nagyon hideg hátára. De szép is a világ. Átpillantok a nyugati partra, immár elköszönőben a nap.
Tudom, még egy gyenge félórácska időm lehet. Ám nem csak a bajok, az örömök is csőstől jönnek. Mint kiderül, csupán tíz percre van szükségem a harmadik, immár nagyon szép süllő megfogásához. Csendes horgonyzás után a sárga, nagyméretű gumihallal kezdtem. Az erősebb folyásban percekig eltartott, míg a hosszabb dobások után visszavezetgettem a csónakig. A harmadikat, vagy a negyediket dobhattam, mikor ismét gyönyörű, szinte erőszakos kapás „rémisztett meg”. Szinte bevágnom sem kellett, úgy akadt meg, a rávágás lendületétől. A könnyű pergető bot rendesen meghajlott és megszólalt az orsó féke is. Próbáltam emelni, mert itt akadók, öreg fák is vannak a fenéken. Ennek ellenére nagyon lent védekezett. Ijedten éreztem, hogy bele is ment valamibe, ezért nem nagyon feszítettem a vékony zsinórt. A taktika bejött. Egy-két pillanat és halam ismét szabadon, a meder felé úszhatott. Innen már egyszerűbbé vált a dolog, ezüstös teste hamarosan a csónak mellett csillogott. Óvatosan beemeltem, majd néhány örömteli sóhaj után felszedtem a horgonyt. Ez a hal már négy kilón felül volt. Mire a kikötőbe értem, teljesen rám sötétedett. Érdekes, hogy útközben ezúttal cseppet sem fáztam. Miközben készült rólunk egy fotó, nem is tudtam másra gondolni, mint, hogy nem csak nehezek, szép napok is járnak a téli Dunán.
Írta és fényképezte: Bokor Károly
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
