|
Villámtúra
Madocsától Mohácsig a Dunán
Meglehetősen hirtelen elhatározással vágtunk bele egy csónakos dunai horgásztúrába a minap. Varga Attila barátom Péter fiával együtt, egy szóra beadta a derekát, vidáman készülődött az útra. Az én fiam is örömmel velünk tartott, akárcsak madocsai barátom, akinek neve szintén Attila. Így hát három csónakkal túrázva, öten vettük célba a halakat. Az utat Madocsától Mohácsig terveztük. Úgy gondoltuk, útközben két-három táborhelyen jókat horgászunk, főzünk, szóval lelkesen kaptuk magunkat össze a kellemesnek, izgalmasnak ígérkező útra. Az alaposan megpakolt csónakokat utánfutókkal vittük fel az indulás helyére, és egy vasárnap délután vízre szálltunk. Jó kedvvel intettünk búcsút a parton maradottaknak és irányt vettünk délnek.
A motorok megbízhatóan zümmögtek a csónakok farán, mi pedig néhány kilométer megtétele után már az első táborhelyünk lehetőségeit vizsgálgattuk a partokon. A környéken jártas barátunk tanácsára a kotróhajóktól hangos folyószakaszokat igyekeztünk elkerülni. Hamarosan megpillantottunk egy öreg rugany mögötti kis homokzátonyt, és nem is volt kérdés, arra fordítottuk a csónakok orrát. Azonnali kupaktanáccsal úgy döntöttünk, egy éjszakás tanyahelyként a talált zátony jól megfelel. Eső készülődött az alkonyodásban, hát pillanatok alatt sátrakat állítottunk, és hamarosan már ezek oltalmából csodálhattuk a folyó feletti szivárványt. Elégedetten nézegettem a leponyvázott csónakomat, tudtam, oltalmában semmi bajom nem lehet az éjszakai időjárással.
Bár azonnal horgászhattunk volna a mellettünk feketedő ruganyvégen, de inkább együtt maradt a társaság, sokáig beszélgettünk, majd éjféltájban nyugovóra tértünk. Harcsarablás hangjai sajnos nem zavarták az éjszakai csendet, ennek ellenére nem keltünk rosszkedvűen a következő reggelen. Táborbontás után ismét beszálltunk a hajókba, tovább indultunk a nagy kék országúton. Messze elhagytuk már Paksot az „atomvárost”, de valahogy nehezen találtunk optimális tanyahelyet. Azt szerettük volna, ha horgászni is tudunk a táborunkból. Néhány órányi csorgás, motorozás után aztán megálltunk, sőt azonnal felállítottuk a „nappalinkat” is. Bevetettük a fenekező botokat, és Karesz fiam máris a botok mögött trónolt. A jó horgászhely, az élő csalink, jó halakat sejtetett. Ám csak kisebb márnák hozták ránk a szívbajt, mert nagyon határozottan kaptak. Biztos tudták, kiemelés után mehetnek vissza a folyóba.
Nagyon jól belaktuk közben a tábort is, de a fiaink nem távoztak a horgászbotok mellől. Az első jobb márnát Varga Peti fogta. Már a kapásakor felkiáltott, hogy márna lesz a tettes, és ez így is lett. Péter nagyon örvendezett a folyóvízi erőművésznek, feeder botjával szépen, ügyesen terelgette a kiemelő fölé. Alig lefotóztam a bajuszos torpedóval, máris Karesz percei következtek. Mégpedig hosszú percei. Bevágása után megállt a bot a kezében, nem igen tudott diktálni a halnak. Az csak a mélyben úszkált, körözött lomhán. Peti is begázolt a térdig érő vízbe és a kiemelővel várta a halat. - Nagy márna lehet…vagy, nem tudom mi - mondta izgatott hangon fárasztás közben a horgász. Sajnos mi sem tudtuk meg. További percek múltával egyszer csak elpattant a zsinór, valahol a horog felett. - Biztosan elért valamit a fenéken a feszes húr, nem tehetsz róla - így vigasztaltuk Kareszt, bár igazán szomorú ő sem volt. Inkább kissé bosszúsan orsózta fel a megkönnyebbedett kanócot.
A szép hal fárasztása felcsigázta a kedélyeket, nagyszerűen telt az idő. Miután teljesen elkészültünk a táborrenddel, minden a helyére került, immár mindannyian horgászni kezdtünk. Magam, látva a rugany mögötti nagy tükröt, kuttyogtatós harcsázásra gondoltam elsőként. Jól bevált botot, orsót, erős zsinórt szedtem elő és hamarosan összeállt a felszerelés. A többiek ekkor mind a rugany derekán foglalatoskodtak. Így szinte a hátuk mögött, vagy az orruk előtt kezdtem ütni a vizet, attól függően ki melyik irányba horgászott. A mélység igazán rendes volt, én jó öt méternyire engedtem magam alá a tekergő nadályokat. Régebben kuttyogtattam már, de egészen jól szólalt meg a fa, hamar bejöttek a jó hangok. Váratlanul, nagyon gyorsan érkezett az első kapásom. Egy-két perce próbálkoztam csupán, mikor egyet rezdült, majd vágódott is a víz felé a botspicc. Mire letettem a kuttyogtatót már el is engedte a csalit a harcsa. Az egész kapás egy villámgyors, erős rántásból állt csupán, amit persze megfogni nem tudtam. Hangosan méltatlankodtam, és nagyon reméltem, hogy hamarosan folytatódnak az izgalmak, de nem így történt. Egyetlen kapás sem volt több a csendes tükrön, a visszaforgós mélységben. Arra azonban jó volt a dolog, hogy a gyakorlottan kuttyogató Bánóczki barátom is kedvet kapott a harcsák csalogatáshoz. Rendet rakott a maga építette csónakjában és nekivágott az ismeretlen folyószakasznak. Feljebb motorozott a vízen, majd csorogva végighorgászta az egész területet. Még messze felettünk járt, mikor jó kapással jelentkezett az első harcsája. Annak rendje, módja szerint megakasztotta a halat, egy-két szóból kifárasztotta és boldogan kiemelte. Ő is kitűnő folytatást remélt, de számára is csupán ez az egy kapás jutott. Ám ez mérhető és fényképezhető halat jelentett. Sőt ezután Attila a táborban fenekezve, a márnákkal szemben is vitézkedett.
Nagyon kellemesen telt a nap, szép időnk is akadt végre, mert eddig bőven jutott az esőből. Hajnalban csak az eredményes harcsavadász vette a fáradtságot a wobblerezéshez. Fogott balinokat és egy süllőt is. No, hallgathattuk is „kedveskedő” célzásait, mellyel álomszuszék mivoltunkat illette. Nem sokáig méltathattuk cimboránk pergető tudományát, sietősen pakolnunk kellett, mert a rohamosan áradó víz kiöntéssel fenyegetett bennünket. Így elhatároztuk, hogy lemotorozunk Baja környékére és egy magasan fekvő, végleges tanyahelyet keresünk a parton. A folyó ugyanis egyre gyorsabban emelkedett. Cselekedtünk is, gyors csomagolás után beindultunk és kényelmes tempóban hajózni kezdtünk tovább lefelé. Megcsodáltuk a vízről a Sió torkolatot, a gemenci terület parti zónáit, a szép árterek maradványait. Átmotoroztunk előbb az új szekszárdi, majd a bajai híd alatt, elhaladtunk az ismert bajai sétány előtt, és máris magunk mögött volt Baja városa is. Egy magas kövezés mögötti, biztonságosnak tűnő homokon kötöttünk ki a három csónakot.
Innen két nap alatt nem szoríthat ki bennünket semmiképpen sem az áradás, gondoltuk. Ismét minden kényelemmel bíró tanyahelyet alakítottunk ki magunknak. - Ez a Futrinka utca - keresztelte el a négy sátorból álló sort madocsai barátunk. Valóban, a fűzfák árnyas oltalmában, katonás rendben sorakozott a három háló és egy mindenes sátrunk. Én végig a csónakban aludtam, mert kedvelem a ringatós kényelmet. Táborverés után megterveztük a visszalévő időnkre jutó feladatokat és a horgászatokat is. Főztünk már, ettünk finom halászlevet, és sült halat is. Immár csak az élményért akartunk horgászni. Bánóczki barátom megmutatta, hogy pergetve is lehet halat fogni, néhány balin mellett egy süllőt is megcsípett már. Nekem is főként erre fájt a fogam. Ezért az alkonyodás a táborunk feletti ruganyon talált. A kő alsó oldalán kikötöttem a csónakot és macska módra kiosontam a spiccre. Zsebemben néhány tartalék wobbler, kezemben egy középerős, három méteres pergető bot. Bezzeg két napja nem a bot, hanem a wobbler volt a kezemben. Pontosabban annak az egyik horga, de rendesen ám. A szakállán túl elbújó horog sehogy sem volt kicibálható a tenyeremből. Attila barátom csípőfogóval nagy nehezen elvágta a horog szárát. Ezután már csak a hegyét kellett egy kicsit kivezetnem és annál fogva előre kihúzhattam a tűhegyes kampó maradékát. Szabályos kis műtét volt, és utána pálinkával sterilizáltunk (nem csak kívülről). Ilyen baleset most éppen negyedszer fordult velem elő, de immár jó harminc év intenzív pergetési idő alatt. Két nap után már alig érzem a helyét, nyugodtan várom a kedvenc rablóhalaim kapását. Próbálgatom az új botot, orsót, úgy érzem, minden rendben van velük. Nagyon sok kicsi balin rabolgat a kővégen, nekik még nagy a wobblerem. Némelyikük nekitámad, ütést is érzek, de szerencsére nem akadnak meg a vehemens fiatalok. Örömmel nézem, amint cuppognak a felszínen, az erősen áradó vízen nagyon aktívak. Végre sokadik dobásomra egy kemény ütés után odaragad egy nagyobb őn is. A vékony fonott miatt nem túl kemény a fék, így az is megszólal a bevágáskor, de hamar el is hallgat. Nincs nagy ellenállása a balinnak, olyan erős kiló lehet a súlya. Óvatosan szabadítom meg a horogtól, és máris villámgyorsan elhúzza a csíkot. Mosolyogva nézek utána, majd csendesen dobom a következőt. Nem is igazán dobásnak kellene neveznem ezt a mozzanatot. Inkább csak úgy kiejtem néhány méterre magam elé a wobblert. Kicsit sodortatom is, majd megállítva táncoltatni kezdem a fa halacskát. Trükközgetek vele, imitálom a menekülő kishal mozgását, jól érzem lüktető veretését. Ismét csak a kis balinok cuppognak, de egy gyanús spriccantást észlelek a kőspicc alsó oldalán. Azonnal átmászom oda, süllőgyanús a dolog. Az első dobásra rákoppant az illető, a bevágás is ül, érzem, megvan az első süllőm. A megakasztott hal az immár teljesen sötét felszínre bukkan, majd ezüstösen szétveri a habokat, és utána ismét lefelé menekülne. A loccsanásokat hallva Kareszék átszólnak a homoknyelvről, és én válaszolok is nekik. A rövid fárasztást a táborunk szélén üldögélve drukkolják végig. Később már elcsendesedik a kő, nekem is hiányozni kezd az együttlét öröme, visszacsónakázok a többiekhez. Fogtam, amit akartam, gömbölyű volt minden. Mint ahogy az egész villámtúránk az volt. Varga Attila barátom elképesztett bennünket a tábori konyhánk vezetésével. Ha kellett tésztát gyúrt, ha kellett csülkös babot főzött, ott az áradó folyó szélében.
Emlékezetesen, de sajnos gyorsan telt az időnk. Kissé aggódva néztük a rendkívül gyorsan emelkedő Dunát. Két nap alatt a folyó csaknem kiöblítette ezt a táborunkat is. A csomagolás reggelén bizony csak centiméterek hiányoztak ahhoz, hogy a fiúk sátrát elérje a víz. Egy nagyobb hullám lábmosást jelentett volna. Mi azonban jó kedvűek maradtunk, úgy gondoltuk mindenképpen nagyon szép villámtúrát élhettünk meg a Dunán. Még egy csoportképet összeügyeskedtünk a kristályos homokon, majd ismét felzümmögött a három motor. Együtt haladtunk az áradó vízzel és egy kis idő után Karesz a csónak orrából megpillantotta vízparti házunkat. Megérkeztünk.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
